A saját bőrömön is tapasztalom, hogy sokszor nem tudunk -vagy nem akarunk?- kilépni egy olyan kapcsolatból vagy viszonyból ami sok fájdalmat, fejtörést és álmatlan éjszakákat okoz nekünk.Megéri? Megéri egy olyan emberre, helyzetre pazarolni az időnket és energiánkat aki ezt nemhogy nem értékeli és viszonozza, de még csak nem is tisztel minket ahhoz eléggé, hogy tisztázza azt, hogy számára tulajdonképpen mit is jelentünk, milyen minőségben vagyunk jelen az életében?

Mi a baj velünk, nőkkel? Hova lett az önbecsülésünk? Miért nem tudjuk legtöbbször még időben, még mielőtt nagyon sérülnénk azt mondani, hogy elég? Miért várjuk meg a sokadik utolsó cseppet, azt, hogy tényleg túlcsorduljon már az a bizonyos pohár?

Sok barátnőm azzal magyarázza a döntéseit, hogy még mindig "jobb" egy ilyen kapcsolatban lenni, mint egyedül. Ez számomra érthetetlen abból a szempontból, hogy mindegyikük könnyen találhatna a jelenleginél jóval különb, kedvesebb és hozzá jobban illő férfit. Valamiért mégis félnek az egyedülléttől ami tulajdonképpen nem is fenyegetné őket. Valóban ekkora mértékű ma a kapcsolatfüggőség a fiatal nők körében, vagy csak a sors furcsa fintora, hogy pont ilyen embereket fújt körém a szél?

Azért is furcsa számomra ez a magyarázat, mert én, mint viszonylag régóta egyedülálló nő nem érzem úgy, hogy az életem az összeomlás szélére került csak azért, mert nincs senkim. Kapcsolatban sem éreztem szükségét a mindennapi találkozásnak, romantikus éjszakai telefonbeszélgetéseknek és gyertyafényes vacsoráknak. A túlzott ragaszkodás mindig is  az idegeimre ment, függetlenül attól, hogy szerelmes voltam-e vagy sem.

A kapcsolat egyetlen összetevője hiányozhatna igazán. A szex. Viszont mostanában már szerencsére nem kell feltétlenül házasságot és gyereket akarnom attól az embertő akivel -vagy ízlés szerint akikkel- megosztom az ágyam. Innentől kezdve végképp nem értem a ragaszkodást egy boldogtalan kapcsolathoz.

Lehet, hogy tényleg igaz az, hogy nekünk nőknek az kell aki megaláz és semmibe vesz? Edith Templeton fogalmazta meg jól?

"…légy gyengéd a nővel, és lehet, hogy megkapod; légy hozzá arcátlan, és nagyobb sikert aratsz; de valóban hódító akkor leszel, ha a közönyöddel sérted meg."

Soha senkibe nem voltam még annyira szerelmes, senkiért nem áldoztam fel annyit és nyomtam el annyira a valódi énemet, mint azért az emberért aki a legtöbb fájdalmat okozta. Minden egyes nap megfogalmazódik a fejemben a gondolat, hogy mit csinálok, miért nem fejezem be a saját magam folyamatos megalázását azzal, hogy nem tudok neki nemet mondani, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Inkább szoktatom magam a gondolathoz, hogy nem én vagyok az egyetlen, mintsem hogy egyáltalán ne legyek. Elviselem, hogy annak kezel, mint amire használ. Tökéletes modernkori gésát csinálok magamból a kedvéért. Olyan lettem akit akkor visz az ágyába amikor akar, aki nem beszél érzelmekről, aki nem akar -dehogynem, csak nem mer- kihisztizni nála egy kapcsolatot, akiről már ő is elhitte, hogy ő sem akar mást, csak szexet.

Az én hibám is, hogy hagytam idáig fajulni a dolgot. De már az elején sem bíztam benne, mikor még kapcsolatot akart, hiszen én voltam az, akivel az előző barátnőjét csalta. Nem is egyet. Tudom, hogy nem számíthatok tőle másra, mert ez minden amit érzelmileg nyújtani tud. Mégsem tudom kiverni a fejemből, nem látom az életem nélküle.

Nem tudom, hogy miért alakult ez így, de nem én vagyok az egyetlen aki ezzel a problémával kell, hogy szembenézzen. Ha rájövök a megoldásra akkor mindenképpen megosztom majd.