Mi kell a nőnek?

A saját bőrömön is tapasztalom, hogy sokszor nem tudunk -vagy nem akarunk?- kilépni egy olyan kapcsolatból vagy viszonyból ami sok fájdalmat, fejtörést és álmatlan éjszakákat okoz nekünk.Megéri? Megéri egy olyan emberre, helyzetre pazarolni az időnket és energiánkat aki ezt nemhogy nem értékeli és viszonozza, de még csak nem is tisztel minket ahhoz eléggé, hogy tisztázza azt, hogy számára tulajdonképpen mit is jelentünk, milyen minőségben vagyunk jelen az életében?

Mi a baj velünk, nőkkel? Hova lett az önbecsülésünk? Miért nem tudjuk legtöbbször még időben, még mielőtt nagyon sérülnénk azt mondani, hogy elég? Miért várjuk meg a sokadik utolsó cseppet, azt, hogy tényleg túlcsorduljon már az a bizonyos pohár?

Sok barátnőm azzal magyarázza a döntéseit, hogy még mindig "jobb" egy ilyen kapcsolatban lenni, mint egyedül. Ez számomra érthetetlen abból a szempontból, hogy mindegyikük könnyen találhatna a jelenleginél jóval különb, kedvesebb és hozzá jobban illő férfit. Valamiért mégis félnek az egyedülléttől ami tulajdonképpen nem is fenyegetné őket. Valóban ekkora mértékű ma a kapcsolatfüggőség a fiatal nők körében, vagy csak a sors furcsa fintora, hogy pont ilyen embereket fújt körém a szél?

Azért is furcsa számomra ez a magyarázat, mert én, mint viszonylag régóta egyedülálló nő nem érzem úgy, hogy az életem az összeomlás szélére került csak azért, mert nincs senkim. Kapcsolatban sem éreztem szükségét a mindennapi találkozásnak, romantikus éjszakai telefonbeszélgetéseknek és gyertyafényes vacsoráknak. A túlzott ragaszkodás mindig is  az idegeimre ment, függetlenül attól, hogy szerelmes voltam-e vagy sem.

A kapcsolat egyetlen összetevője hiányozhatna igazán. A szex. Viszont mostanában már szerencsére nem kell feltétlenül házasságot és gyereket akarnom attól az embertő akivel -vagy ízlés szerint akikkel- megosztom az ágyam. Innentől kezdve végképp nem értem a ragaszkodást egy boldogtalan kapcsolathoz.

Lehet, hogy tényleg igaz az, hogy nekünk nőknek az kell aki megaláz és semmibe vesz? Edith Templeton fogalmazta meg jól?

"…légy gyengéd a nővel, és lehet, hogy megkapod; légy hozzá arcátlan, és nagyobb sikert aratsz; de valóban hódító akkor leszel, ha a közönyöddel sérted meg."

Soha senkibe nem voltam még annyira szerelmes, senkiért nem áldoztam fel annyit és nyomtam el annyira a valódi énemet, mint azért az emberért aki a legtöbb fájdalmat okozta. Minden egyes nap megfogalmazódik a fejemben a gondolat, hogy mit csinálok, miért nem fejezem be a saját magam folyamatos megalázását azzal, hogy nem tudok neki nemet mondani, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Inkább szoktatom magam a gondolathoz, hogy nem én vagyok az egyetlen, mintsem hogy egyáltalán ne legyek. Elviselem, hogy annak kezel, mint amire használ. Tökéletes modernkori gésát csinálok magamból a kedvéért. Olyan lettem akit akkor visz az ágyába amikor akar, aki nem beszél érzelmekről, aki nem akar -dehogynem, csak nem mer- kihisztizni nála egy kapcsolatot, akiről már ő is elhitte, hogy ő sem akar mást, csak szexet.

Az én hibám is, hogy hagytam idáig fajulni a dolgot. De már az elején sem bíztam benne, mikor még kapcsolatot akart, hiszen én voltam az, akivel az előző barátnőjét csalta. Nem is egyet. Tudom, hogy nem számíthatok tőle másra, mert ez minden amit érzelmileg nyújtani tud. Mégsem tudom kiverni a fejemből, nem látom az életem nélküle.

Nem tudom, hogy miért alakult ez így, de nem én vagyok az egyetlen aki ezzel a problémával kell, hogy szembenézzen. Ha rájövök a megoldásra akkor mindenképpen megosztom majd.

Az ideális férfi meglétéről, illetve nem meglétéről évszázadok, sőt, talán évezredek óta beszélnek vagy nem beszélnek a nők.

Az őskorban az a férfi számított etalonnak, aki bátran szembe mert nézni a halállal egy vágósúlyban lévő mamut személyében, majd mint aki jól végezte dolgát, tarkón ragadta asszonyát és nemzett neki vagy fél tucat gyermeket. Akkoriban az ideális férfi nem pusztán a szerető társ személyét töltötte be, hanem a férfiét, aki potenciális apajelölt lehetett életképes utódok számára,s ez talán a mai napig tudat alatt így működik.

Azonban ahogy teltek-múltak az évezredek és a mamutok kihaltak, úgy változott az ideális férfi képe is. A jól megtermett, izmos, a szeretett nőért bármire – mindenre képes gladiátorok, a jól fésült görög költők, szobrászok és egyéb művészek helyét később átvették a bársonyos hangú trubadúrok, a rátermett felfedezők, a nagy gondolkodók és természetesen a hazáért meghalni is képes katonák, esetleg az okos politikusok.

Gondoljunk csak bele, életünk során hány ideálunk van. Jó esetben már kamaszkorunk elmúltával kinövünk a vágyálmok kergetéséből, és ráébredünk, hogy amit mi akarunk, az nagyon is valóságos, és olykor még el is érhető.

De vajon mennyi idő telik el, míg rájövünk arra, mit is szeretnénk?

Természetesen nem lehet maradéktalanul elsiklani a külső tulajdonságok fölött. Hasoníthatna a kedvenc férfiszínészünkre, de lehetne olyan, mint az az osztálytársunk, akibe reménytelenül szerelmesek voltunk még hatodikban. És ha már itt tartunk, igazán lehetne izmos is, vagy akár kék szemű, barna hajú... a saját ízlésünknek megfelelőt mi magunk gyúrjuk össze, hogy aztán a meggyúrt ideált mindenféle izgalmas tulajdonsággal ruházzuk fel.

De mit is akarunk mi valójában?

Legyen őszinte?

Hűséges?

Izgalmas?

Kitartó?

Akarjon családot és gyerekeket?

Olyasvalakit keresünk, akibe igazán szerelmesek vagyunk? Akivel jó a szex? Akivel jókat nevetünk? Ha már itt tartunk, vajon társat keresünk-e, vagy szerelmet? Ugyanis a két fogalmat - véleményem szerint - mostanság túlságosan is összevonták. Társat keresünk - utazáshoz, bulikhoz, szexhez... vagy a szerelmet keressük? A mindent megmozgató, felemésztő, pillangók a gyomorban -érzést okozó, frenetikus, ideális szerelmet?

A kérdés megválaszolását Rátok bízom, kedves olvasók. Egy azonban biztos: az ideális férfi létezése csak rajtunk múlik és azon, mennyire hiszünk abban, hogy megtaláljuk.

Soha nem értettem a szüzesség elvesztése körüli nagy hercehurcát. Még akkor sem, mikor még én is a szűz kategóriába tartoztam. Bár ez nem mostanában volt, de még mindig tisztán emlékszem arra, hogy soha nem osztottam az akkori barátnőim aggodalmait és félelmeit a dologgal kapcsolatban, pedig akkor -legalábbis a mostani állapothoz képest-  még én is túlértékeltem a jelentőségét.

Nyilván nem azt mondom, hogy nem számít, hogy kivel és mikorveszti el az ember, de a túlzott mértékű rágörcsölést feleslegesnek t artom. A filmek, újságcikkek és a felnőttek hozzáállása sem könnyíti meg a dolgot. Főleg persze a lányok dolgát, a fiúknak azért lényegesen egyszerűbb a helyzete. Emlékszem a folyamatos ijesztgetésre a hatalmas fájdalomról ami a dolgot kíséri, ráadásul a szűzhártya elszakadására fogták, ami hát finoman szólva is hatalmas baromság. Az sem segít a helyzeten, hogy a csöpögős filmekben mindig tökéletesnek festik le a dolgot gyertyákkal, halk zenével melynek az ütemére mozog a két test és tökéletes egységben összekapcsolódva egyszerre érik majd el a beteljesedést. Aki ilyen elvárásokkal vág bele, az szinte garantáltan csalódni fog, arról nem is beszélve, hogy nem igazán fogja tudni értékelni azt az aranyos kis szerencsétlenkedést ami szinte minden első- és sokszor sokadik- szex velejárója. Egy fülbevalóba beakadt hajtincs, egy görcsölő láb vagy egy rossz pillanatban elkövetett tüsszentés később egy nagyon édes emlék lehet, legalábbis nekem az lett.

Azon szerencsések közé tartozom akiknek jó volt az első alkalom annak ellenére, hogy nem voltam szerelmes abba akivel megtörtént. Többek közt erre is alapozom azt a véleményem, hogy nem szükséges az igazira-van ilyen egyáltalán?- várni, ha a fizikai oldalát nézzük a dolognak. Nekem lelkileg sem okozott problémát, hogy olyannal voltam kihez különösebb érzelmi szálak nem kötöttek, de ezt nyilván embere válogatja.

Szerintem az életkor is nagyon nagy befolyásoló tényező abban a tekintetben, hogy ma már szinte elvárás egy 16-17 éves lány esetében, hogy túl legyen az első aktuson. Akinél a dolog kicsit elcsúszik az elkezdi kellemetlennek érezni a dolgot, rosszabb esetben szégyellni és ez az érzés olyan gátakat alakít ki amik még jobban megnehezítik nekik a számukra már amúgy is kényes és bonyolult szituációt. Ráadásul ilyenkor sokakból előtör a "csak legyünk már túl rajta" érzés, ami elrontja szerintem az egészet. Igen, tudom, hogy azt mondtam, hogy szerintem túlértékelik a dolgot, de mégsem gondolom, hogy ideális egy kocsma mosdójában részegen, egy olyan emberrel elveszteni akit csak a számolatlan jager elfogyasztása tett elviselhetővé.

Zárásként pedig ezzel a megnyugtató szöveggel búcsúznék:

Életem első és ezidáig egyetlen tartós kapcsolata egy olyan fiúhoz köthető, aki számára a napi rutin szépségvitaminok bevételével és egy pohár tejjel indult. Metroszexuális hajlamai ellenére azonban szenvedélyesen rajongott a zenekaros pólókért, egyik kedvence az Ossián nevű banda volt,melynek logóval ellátott pólóját szívesen viselte.
Eme aprócska,röpke másfél évig tartó mellékvágányon eltöltött idő vezetett el ahhoz a ponthoz,hogy hosszabb időre beadjam a kulcsot,és a várólistás vőlegényjelölteket elküldjem melegebb tájakra.
Nem gondolom,hogy önkéntes száműzetésem története legalább akkora siker lenne,mint a Száz év magány,de az eltelt időszakban megtapasztalt történések, félresikerült randevúk illetve megkezdett és túl hamar befejezett kapcsolatok (volt,hogy mindössze 12 centin múlt!)megélése arra sarkallt,hogy tapasztalataimat,gondolataimat megosszam azokkal,akiket érdekel.
Az első legfontosabb dolog: Rómeó nem létezik.
A második: Júlia sem.

 

Életem legjobb szexe egy olyan férfihez köthető akinek még a nevét sem tudom. Azt, hiszem, hogy ezzel elég sok mindent elárultam az élethez, a férfiakhoz és elsősorban a szexhez való hozzáállásomról.

Elhamarkodott következtetés lenne az, hogy egy alpári kurva vagyok, ugyanis az előbb említett tény ellenére nem sok -kinek mi a sok, ugye- férfival létesítettem eddig szexuális kapcsolatot. Azt viszont szerintem világosan megmutatja, hogy nem hiszek abban, hogy a szex csak azzal lehet jó és élvezetes akihez érzelmi szálak kötnek. Nem sorolom magam a mára már elég elcsépelt és negatív jelentést hordozó "szingli" kategóriába, hiszen az én értelmezésem szerinti megfelelőjének sok olyan jellemzője van ami rám nem igaz. Elsősorban nem egyedül élek és nem áldoztam fel az életemet a karrieremért. Másodsorban pedig nem gondolom, hogy egy kapcsolat vagy egy gyerek hátráltatna a -jelenleg még bennem sem igazán körvonalazódott- céljaim elérésében. Mindezek ellenére se gyerek, se kapcsolat.

A bejegyzéseim nagy valószínűséggel arról fognak szólni, hogy mit gondolok a szexről, a nem létező párkapcsolatomról és arról, hogy hogyan látom az engem körülvevő embereket. Elsősorban férfiakat.
Főleg ruha nélkül.